Akkor itt vagyunk megint, vagy még mindig, egy évvel azután, hogy leállt minden és mindenki háziőrizetbe vonult.
Mit tanultam az elmúlt évből?
1. Azért az introvertáltságnak is van határa. Én szeretek egyedül lenni, de például szeretem eldönteni, hogy mikor akarok egyedül lenni. Másrészt ugye az ember attól introvertált, hogy a társas érintkezés bizonyos fajtájitól jobban elfárad, mint mások, és csendes magányában tudja összeszedni magát. Na ebben a zoom és társai nem segítenek. Elég szép irodalom összegyűlt arról, hogy miért fáradunk el jobban a napi 8-12 óra képernyő előtt üléstől, ami után pihenésképp még pár órát bámulunk egy másik képernyőt.
2. Mindent unok!! De mindent! Nem mindig egyformán, de vannak napok, amikor kábé csak azt várom, hogy este legyen, és lefekvés előtt pörgethessem az Instát, és másnap kezdhessem elölről az egészet. Az rögtön az elején észrevettem, hogy a figyelmem hát öööö nem a régi, de az különösen elszomorít, hogy nemcsak arra nem tudok figyelni, amire muszáj (munka, számlák, milyen nap van, mikor kell kitenni a kukát), hanem olyan dolgokra sem, amiket egyébként szoktam szeretni (olvasás, zene, filmek). Az a gyanúm, hogy a külső ingerek hiányoznak, még azok is, amiket különben utálnék.
3. Kaja. Fájó veszteség, hogy nemcsak semmi nem esik igazán jól, de ki se tudom találni, hogy mit ennék, akkor se, ha akármit lehetne. Néha napokig béna bolti pizzát eszem (az miért van, hogy húsmentes pizza témában még nem sikerült túljutnunk a margarita és a négysajtos komfortzónáján? Szerintem tuti nem lehet nehéz a sima gombás vagy a zöldésges sem.), máskor tésztalevest, salátamixet. Aztán csipszet, életemben nem ettem annyi csipszet mint az elmúlt hónapokban. Ha nem járnék a szüleimhez hetente, akkor kb ez lenne a menüm. Ja igen, fogytam is a karanténban, erről majd egyszer írok külön is, nem olyan mókás.
4. Shakespeare és a Lear király. Ugye jött mindenki azzal az elején, hogy mivel foglaljuk le magunkat a karanténban, Shakespeare is a pestis idején írta a Lear királyt (cinikusabbak megjegyezhetik, olyan is), tanuljunk nyelveket, süssünk-főzzünk, hímezzünk-hámozzunk, fejlesszük magunkat. Én meg mondtam, hogyne. Magam részéről a túlélésre fogok koncentrálni, ide nekem az összes koreai sorozat (életmentő volt az első hónapban), max a Galaxis útikalauzt fogom olvasni. Jó, nekem volt egy országváltós költözés is ebben az évben, de esetemben ez inkább a normális kategóriába esik.
Aztán azt vettem észre, hogy nemcsak elvégeztem egy tanfolyamot (be volt tervezve még járvány előtt), amiből növöget kifelé egy startup, otthagytam a munkámat (ez is kinézett már bőven januárban), hanem most újratervezem magam és tanulok egy csomó más mindent, nyelvet is, webinarokat hallgatok, stb. Jó, néha főzök is. Néha. Főleg inkább röhögök magamon, hogy nézd má' mit magyarázott hogy nem kell önmegvalósítani a karanténban. De az az igazság, hogy nem is vártam ezt el magamtól, csak így lett, gondolom részben azért is, mert UNOK MINDENT (lásd fentebb). A modern Lear királyt még nem írtam meg, a figyelemmel ugye vannak problémáim, vagy ezt már mondtam?
5. Mentális egészség, jobb magyar szó híján. Ezt is mondtam az elején, mert ilyen kioktatós vagyok, hogy az teljesen normális, hogy nem jól alszunk, és amikor igen, akkor is hülyeségeket álmodunk, meg nem tudunk figyelni, rossz a kedvünk, összevissza eszünk, stb stb, mert hogy ez egyrészt kollektív trauma, de trükkösen szabad szemmel nem látható a veszély, másrészt meg a krónikus stressz iskolapéldája, az meg amúgy is egyik kedvenc kutatási és kioktatási területem. És akkor még nem is tudtam, meg senki se, hogy még egy év múlva is itt fogunk tartani.
Szóval ezt jól elmondtam mindenkinek aki úgy tett mintha meghallgatna, mert fontos, hogy a közönség is tudja. Sajnos sok okosságot nem tudtam mondani arról, hogy mit csináljon a közönség ezzel a tudással. Csomó mindent olvastam, hogy hogy tartsunk magunkat a megőrülésen innen, és persze mind igaz, csak úgy éreztem, meg most is, hogy ezt már eddig is tudtam, és most valami extra világmegváltó ötlet kéne.
Na az sajnos nincs. Úgyhogy maradnak az ősi dakota megoldások: eleget aludni (ha sikerül), valamelyest egészségesen enni (ha sikerül), mozogni - az a napi séta nem hülyeség, pedig azt is unom -, lehetőség szerint nem olvasni az összes önjelölt vírusszakértő baromságait, és igen, szórakoztatni magunkat azzal, ami éppen szórakoztat. Nem szégyellem a koreai sorozatokat, az első a karantén elején kb az életemet mentette meg (meg is néztem azóta még háromszor), és az Instás karanténos-elnökválasztásos-Harry Styles-os mémeket se. És talán pont az a trükk az egészben, hogy megengedőbb vagyok magammal. Oké, próbálok nem teljesen zombivá válni, de mintha kicsit kevésbé görcsölnék rá arra, hogy úristen megint pattogatott kukoricát vacsoráztam, vagy jaj megint nem jelentkeztem egy állásra se egész héten. Van elég bajunk.
Igen, tudom, könnyű nekem. Nem kell gyereket (többet) otthon tanítanom miközben magam is dolgoznék, nem kell idős beteg szülőket ellátnom, az időmet/munkámat oszthatom úgy, hogy közben türelmes vagyok magammal, a számlákat eddig még ki tudom fizetni akkor is, ha a héten nem jelentkeztem egy állásra se. Nézhetem a sorozatokat mint a nagymamám, mert senki nem nyávog ha pattogatott kukorica van vacsorára, és nem hallja a szomszéd, ha éjfélkor állok neki mosni (remélem). Szóval igen, tudom, hogy kiváltságos helyzetből osztom az észt. Máshonnan nem tudom, én ebben a helyzetben élek most.
