A második évad

Akkor itt vagyunk megint, vagy még mindig, egy évvel azután, hogy leállt minden és mindenki háziőrizetbe vonult. 

Mit tanultam az elmúlt évből?

1. Azért az introvertáltságnak is van határa. Én szeretek egyedül lenni, de például szeretem eldönteni, hogy mikor akarok egyedül lenni. Másrészt ugye az ember attól introvertált, hogy a társas érintkezés bizonyos fajtájitól jobban elfárad, mint mások, és csendes magányában tudja összeszedni magát. Na ebben a zoom és társai nem segítenek. Elég szép irodalom összegyűlt arról, hogy miért fáradunk el jobban a napi 8-12 óra képernyő előtt üléstől, ami után pihenésképp még pár órát bámulunk egy másik képernyőt.

2. Mindent unok!! De mindent! Nem mindig egyformán, de vannak napok, amikor kábé csak azt várom, hogy este legyen, és lefekvés előtt pörgethessem az Instát, és másnap kezdhessem elölről az egészet. Az rögtön az elején észrevettem, hogy a figyelmem hát öööö nem a régi, de az különösen elszomorít, hogy nemcsak arra nem tudok figyelni, amire muszáj (munka, számlák, milyen nap van, mikor kell kitenni a kukát), hanem olyan dolgokra sem, amiket egyébként szoktam szeretni (olvasás, zene, filmek). Az a gyanúm, hogy a külső ingerek hiányoznak, még azok is, amiket különben utálnék. 

3. Kaja. Fájó veszteség, hogy nemcsak semmi nem esik igazán jól, de ki se tudom találni, hogy mit ennék, akkor se, ha akármit lehetne. Néha napokig béna bolti pizzát eszem (az miért van, hogy húsmentes pizza témában még nem sikerült túljutnunk a margarita és a négysajtos komfortzónáján? Szerintem tuti nem lehet nehéz a sima gombás vagy a zöldésges sem.), máskor tésztalevest, salátamixet. Aztán csipszet, életemben nem ettem annyi csipszet mint az elmúlt hónapokban. Ha nem járnék a szüleimhez hetente, akkor kb ez lenne a menüm. Ja igen, fogytam is a karanténban, erről majd egyszer írok külön is, nem olyan mókás.

4. Shakespeare és a Lear király. Ugye jött mindenki azzal az elején, hogy mivel foglaljuk le magunkat a karanténban, Shakespeare is a pestis idején írta a Lear királyt (cinikusabbak megjegyezhetik, olyan is), tanuljunk nyelveket, süssünk-főzzünk, hímezzünk-hámozzunk, fejlesszük magunkat. Én meg mondtam, hogyne. Magam részéről a túlélésre fogok koncentrálni, ide nekem az összes koreai sorozat (életmentő volt az első hónapban), max a Galaxis útikalauzt fogom olvasni. Jó, nekem volt egy országváltós költözés is ebben az évben, de esetemben ez inkább a normális kategóriába esik. 

Aztán azt vettem észre, hogy nemcsak elvégeztem egy tanfolyamot (be volt tervezve még járvány előtt), amiből növöget kifelé egy startup, otthagytam a munkámat (ez is kinézett már bőven januárban), hanem most újratervezem magam és tanulok egy csomó más mindent, nyelvet is, webinarokat hallgatok, stb. Jó, néha főzök is. Néha. Főleg inkább röhögök magamon, hogy nézd má' mit magyarázott hogy nem kell önmegvalósítani a karanténban. De az az igazság, hogy nem is vártam ezt el magamtól, csak így lett, gondolom részben azért is, mert UNOK MINDENT (lásd fentebb). A modern Lear királyt még nem írtam meg, a figyelemmel ugye vannak problémáim, vagy ezt már mondtam? 

5. Mentális egészség, jobb magyar szó híján. Ezt is mondtam az elején, mert ilyen kioktatós vagyok, hogy az teljesen normális, hogy nem jól alszunk, és amikor igen, akkor is hülyeségeket álmodunk, meg nem tudunk figyelni, rossz a kedvünk, összevissza eszünk, stb stb, mert hogy ez egyrészt kollektív trauma, de trükkösen szabad szemmel nem látható a veszély, másrészt meg a krónikus stressz iskolapéldája, az meg amúgy is egyik kedvenc kutatási és kioktatási területem. És akkor még nem is tudtam, meg senki se, hogy még egy év múlva is itt fogunk tartani. 

Szóval ezt jól elmondtam mindenkinek aki úgy tett mintha meghallgatna, mert fontos, hogy a közönség is tudja. Sajnos sok okosságot nem tudtam mondani arról, hogy mit csináljon a közönség ezzel a tudással. Csomó mindent olvastam, hogy hogy tartsunk magunkat a megőrülésen innen, és persze mind igaz, csak úgy éreztem, meg most is, hogy ezt már eddig is tudtam, és most valami extra világmegváltó ötlet kéne. 

Na az sajnos nincs. Úgyhogy maradnak az ősi dakota megoldások: eleget aludni (ha sikerül), valamelyest egészségesen enni (ha sikerül), mozogni - az a napi séta nem hülyeség, pedig azt is unom -, lehetőség szerint nem olvasni az összes önjelölt vírusszakértő baromságait, és igen, szórakoztatni magunkat azzal, ami éppen szórakoztat. Nem szégyellem a koreai sorozatokat, az első a karantén elején kb az életemet mentette meg (meg is néztem azóta még háromszor), és az Instás karanténos-elnökválasztásos-Harry Styles-os mémeket se. És talán pont az a trükk az egészben, hogy megengedőbb vagyok magammal. Oké, próbálok nem teljesen zombivá válni, de mintha kicsit kevésbé görcsölnék rá arra, hogy úristen megint pattogatott kukoricát vacsoráztam, vagy jaj megint nem jelentkeztem egy állásra se egész héten. Van elég bajunk.

Igen, tudom, könnyű nekem. Nem kell gyereket (többet) otthon tanítanom miközben magam is dolgoznék, nem kell idős beteg szülőket ellátnom, az időmet/munkámat oszthatom úgy, hogy közben türelmes vagyok magammal, a számlákat eddig még ki tudom fizetni akkor is, ha a héten nem jelentkeztem egy állásra se. Nézhetem a sorozatokat mint a nagymamám, mert senki nem nyávog ha pattogatott kukorica van vacsorára, és nem hallja a szomszéd, ha éjfélkor állok neki mosni (remélem). Szóval igen, tudom, hogy kiváltságos helyzetből osztom az észt. Máshonnan nem tudom, én ebben a helyzetben élek most. 

A zene az kell

Szóval mikor a bezártság és a hómofisz kezdődött, próbáltam valami zenét keresni. Békeidőben egy német nyelvű  svájci rádiót hallgatok a tévén, de ott csak reggel nyolcig van zene, utána Jamie Oliver főz 15 percig, aztán jön a teleshopping. Kipróbáltam pár francia nyelvű zenecsatornát, de tíz után ott is jött a teleshopping, így akadtam végül a német MTV-re.

Arra nagyon jó, hogy reggel eltáncikálok kicsit Lady Gagára, 8.22 körül szokott lenni az új rózsaszín űrruhás száma, meg mondjuk még kétszer napközben ugrálok vagy koncertezek, de a nap többi részében hang nélkül megy, mert így is szanaszét van a figyelmem, meg állandóan telekonfokon ülök.

Viszont így hang nélkül is nagyon tanulságos, mert az derül ki, hogy tényleg mindent el lehet adni nagyobb mennyiségű fedetlen női bőrfelülettel. Vagy ugye a másik véglet, amikor az a koncepció, hogy nézzük, ahogy a zenekar zenél. Ez megy akusztikusban is, és Herbert Grönemayerben is. Nyilván elfogult vagyok, de a legtöbb Coldplay-klipben történik azért valami, Harry Styles meg ugye abban a korszakban van, amikor még mire gondol a költő. Ami még nagyon megmaradt, mert nem értem, az Rita Ora amikor sárga festékben fetreng, meg bogarak másznak rajta, illetve Patrik kedvence Dance Monkey. Sarah Connor a templomban (bár ott is több a láb, mint a szoknya), és a két Lewis Capaldi, ahol van sztori, de szerintem ő azt gondolja, hogy a saját jóképűségére nem alapozhat. 

Arra már nem emlékszem, hogy ezt miért kezdtem el írni, de végülis mindegy is. Arra viszont rájöttem, mióta meguntam a német MTV-t, hogy manapság már az is komoly erőfeszítés, hogy úgy nézzek végig egy koncertet (pl a luxemburgi Atelier Facebookján tök jók vannak), hogy közben ne csináljak minden mást. Próbáljátok ki.

this, too, shall pass

Härebesch (Koerich), Luxembourg

Tyresta Nemzeti Park, Svédország

Mi a közös a fenti két képben? 

A felső kép mai, és egy olyan erdő van rajta, aminek egy 2014. júliusi vihar a felét letarolta, elképesztő, hogy néz ki, mindenhol villámsújtotta fák. A megmaradt vagy azóta kinőtt fák vígan zöldellnek, a madarak csicseregnek, zajlik az élet.

Az alsó képet másfél éve nyáron készítettem Svédországban, ahol a Tyresta Nemzeti Park egy része teljesen leégett egy 1999-es tűzvész alkalmával. Épphogy kezd újraéledni a növényzet, minden harsogó zöld, a madarak csicseregnek, zajlik az élet. 

De a körülmények nem ugyanazok. Ott van mindkét helyen a sok elhullott fa törzse, ágak, száraz, kiégett páfrányok, más növények, ezen át kell az életnek újra utat törnie. 

Valahogy így képzelem a poszt-covid életet is: emlékezni fogunk, milyen volt előtte, de az új körülményekhez alkalmazkodva fogunk létezni. Kevesebb utazással? Maszkban? Kétszer is meggondolva, mielőtt nagyobb társaságba megyünk? Kevesebb vásárlással? Meglátjuk, de egy biztos: ezt is túl fogjuk élni.

I bruise easily

Meg még az is van, hogy az ötödik hét végén járunk, és én még mindig nekimegyek mindennek a lakásban, és teli vagyok kék vagy zöld foltokkal. Pedig becsszó nem rendezem át a lakást, de a jelek szerint még nem sikerült megtanulnom, hol vannak a székek. 

Adaptáció

Oké, azt hiszem most van az, hogy kezdem megszokni ezt az egészet.

Valahol olvastam ezt, hogy az ember mindenhez hozzászokik előbb vagy utóbb, és lőn.

Az eleje, na az karcos volt én tényleg nem tudtam mi lesz vagy nem lesz itt, elkapott a pánik és vettem egy csomó kaját, aztán elkapott a pánik, hogy nem akarok a lakásban ülni, úristen.

Aztán valahogy jobb lett, apránként. Kiültem a kertbe D vitamint gyűjteni, egy habos kávéval, találtam új, vicces sorozatot, ilyenek. Semmi eget rengető.

A biztonságra törekvésemben meg kellett értenem, hogy az új biztos pont a bizonytalan. Nem tudjuk meddig tart, nem tudjuk ki lesz beteg a családunkban, a barátaink közül. Már nem pörgök ezen minden egyes nap, és az indexet is max napi 2x nézzem.

Valahogy azt hiszem megengedőbb vagyok most magammal, mint a szülő a nagy betegségből gyógyuló gyerekével: jól van kincsem, egyél akkor még egy csokit, jó, aludjál egy nagyot délután, nézz még egy sorozatrészt.

Voltak terveim a duolingoval, meg a némettel, teljesen ugyan nem engedtem el ezt, de igazából nem ez számít.

Az számít hogy túléjük ezt és a józan eszünk is megmaradjon.

Sziasztok, Anais vagyok, a budapesti bázisról.

Gazdagrét meg minden

Tudom, hogy tele van az internet nagyon szép történetekkel arról, hogy az emberek hogy segítik a szomszédaikat, vásárolnak egymásnak, meg üzeneteket dobálnak a ládájukba, stb, de én konkrétan megőrülök az enyémektől.

Az már a nulladik napon kiderült, hogy ez egy igencsak koros épület, a falak vékonyak, de legalább mindenhol parketta van, szőnyeg meg gyanítom sehol, és a fölöttem lakónak vagy valami rejtélyes oknál fogva sokkal nagyobb a lakása, mint az enyém, vagy csak sose talál semmit és mérgesen gyalogol fel-alá.

Párszor dolgoztam itthonról amikor ez még nem mindenki mindennapja volt, és akkor kiderült, hogy van valahol egy néni, aki órákig telefonál (vagy nagyon halk családtaggal beszélget, nem nagyon halkan).

Ehhez jött aztán a bezártság. Nagyon sajnos nem tudom őket hibáztatni (jó, amelyik a medicinlabdáját dobálja minden szombaton fél kilenckor, az találhatna értelmesebb elfoglaltságot), mert igazából élik a bezárt életüket. Konfereciahívnak, basszusgitározni tanulnak, tornáznak (nagyon eltökélt és kitartó az illető, szinten minden nap kétszer edz), énekelnek, nevetgélnek, bútort tologatnak, liftajtót csapkodnak, lépcsőházban köhögnek, mászkálnak. 

Nem, még nem kötöttem szorosabb barátságot senkivel. Egyrészt ez itt akkor is Svájc, ha egyébként semmi sem úgy van, ahogy lenni szokott - a jobb felső erkélyszomszéd három hete lóbálja a csillagszórókat este kilenckor (mi akkor tapsolunk), de még csak két napja integetett le. Legalább fél év, mire megkérdezem, milyen edzésprogramot használ.

Másrészt meg kicsit aggódom, hogy ők már tudják, hogy ki ordibál a fürdőszobában (valamiért ott terjed legjobban a hang, szerintem a csöveken át), hogy "ezt most tényleg muszáj??". 

De másrészt meg zokni

Az ugye egyértelmű volt, hogy a melltartóhasználat azonnal maga alá zuhan, ahogy magunkra zárjuk a karantén ajtaját. Minél rababb az ember, annál szabadabbak a cickók. 

Na de arra nem számítottam, hogy a melltartóhasználat és a zoknifogyasztás fordítottan lesz arányos! Én általában csak futáshoz hordok zoknit, meg esetleg hétvégén ha véletlenül nadrágot veszek fel, de egyébként szoknyás-harisnyás vagyok, és van 3 pár normális fekete zoknim amit Angliában vettem mikor rájöttem hogy egyet se vittem magammal (egy évre költöztem oda), meg néhány színes mókás, amiket ajábdékba kaptam, és még sajnálom őket felvenni. Úgyhogy mostanság a Turkish Airlines megkérdőpromózoknijainak örülök nagyon, mert nem szeretem, ha fázik a lábam. Illetve Ritus tudja, hányszor fáztam meg, amikor mezítláb írtam a gépteremben a szakdolgozatot. Ha nem akarunk számosítani, az egyszerűség kedvéért mondhatjuk, hogy mindig. (Csak egy szakdolgozatot írtam abban a gépteremben, de egynél több mezítlábas éjszaka kellett hozzá. Meg néhány zoknis.)

Illetve a nyolc futópólónak is most lett értelme, mert eddig mindig ugyanazt a kettőt használtam, mert sose hordok fehér pólót, a Roosevelt Islandes az barna és ronda, a többire meg csak nem kerül sor, mert annyit nem futok. Viszont így továbbra is ugyanazt a kettőt használom futni, a többi meg jó itthon. Azt tudtam, hogy a ruhatáram különösebb erőfeszítés nélkül bőven megfelel három különböző éghajlaton, de az még engem is meglepett, hogy karanténra is fel vagyok készülve.