Tudom, hogy tele van az internet nagyon szép történetekkel arról, hogy az emberek hogy segítik a szomszédaikat, vásárolnak egymásnak, meg üzeneteket dobálnak a ládájukba, stb, de én konkrétan megőrülök az enyémektől.
Az már a nulladik napon kiderült, hogy ez egy igencsak koros épület, a falak vékonyak, de legalább mindenhol parketta van, szőnyeg meg gyanítom sehol, és a fölöttem lakónak vagy valami rejtélyes oknál fogva sokkal nagyobb a lakása, mint az enyém, vagy csak sose talál semmit és mérgesen gyalogol fel-alá.
Párszor dolgoztam itthonról amikor ez még nem mindenki mindennapja volt, és akkor kiderült, hogy van valahol egy néni, aki órákig telefonál (vagy nagyon halk családtaggal beszélget, nem nagyon halkan).
Ehhez jött aztán a bezártság. Nagyon sajnos nem tudom őket hibáztatni (jó, amelyik a medicinlabdáját dobálja minden szombaton fél kilenckor, az találhatna értelmesebb elfoglaltságot), mert igazából élik a bezárt életüket. Konfereciahívnak, basszusgitározni tanulnak, tornáznak (nagyon eltökélt és kitartó az illető, szinten minden nap kétszer edz), énekelnek, nevetgélnek, bútort tologatnak, liftajtót csapkodnak, lépcsőházban köhögnek, mászkálnak.
Nem, még nem kötöttem szorosabb barátságot senkivel. Egyrészt ez itt akkor is Svájc, ha egyébként semmi sem úgy van, ahogy lenni szokott - a jobb felső erkélyszomszéd három hete lóbálja a csillagszórókat este kilenckor (mi akkor tapsolunk), de még csak két napja integetett le. Legalább fél év, mire megkérdezem, milyen edzésprogramot használ.
Másrészt meg kicsit aggódom, hogy ők már tudják, hogy ki ordibál a fürdőszobában (valamiért ott terjed legjobban a hang, szerintem a csöveken át), hogy "ezt most tényleg muszáj??".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése