Erről beszéltem/írtam már máshol is, és ahogy telik a bezárva töltött idő, úgy lesz egyre fontosabb, hogy fogadjuk el, hogy ez az egész koronamizéria szívás. Értem én, hogy próbáljuk meg mindenből a legtöbbet kihozni, és ne csüggedjünk, és én is megpróbálok legalább minden másnap tornázni, de.
Kicsit azt is érzem, hogy mindenhonnan az dől, hogy juhú, úgyse lehet menni sehova, akkor most pont meg lehet írni azt a könyvet, meg lehet tanulni azt a nyelvet, festeni, gitározni, makramézni tanulni, tortakölteményeket sütni.
És persze akinek ez esik jól, az tegye. (És utána hozza erre a tortakölteményeket.) De úgy különben nemá'. Ne stresszeljük már egymást meg magunkat még azzal is, hogy ki hány operát nem nézett meg a héten. A legtöbben vagy továbbra is dolgozunk, csak máshonnan, máshogy (kényelmetlen székről, egér és nagy képernyő nélkül, pl), esetleg mellé még gyerekre vigyázunk, aki mondjuk mellé még online tanulja a szorzótáblát, ami piszok fárasztó, vagy, ami sokkal ijesztőbb, hirtelen nincs munkánk. Ráadásul minden máshogy van, és nem tudjuk, mikor lesz megint úgy, ahogy megszoktuk, ha egyáltalán. Majd egyszer azt is kifejtem, hogy a krónikus stressz miért fárasztó (és miért veszélyes), most csak annyi, hogy fárasztó, és ha csak a tévét bámulni van kedved, akkor bámuld a tévét.
Lehet, hogy ez lesz az új átlagos, de most még inkább túlélő-mód, annak meg az a titka, hogy a nem feltétlenül szükséges dolgokra akkor szánunk energiát, ha marad.
Ja, és sokat aludni ér!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése