this, too, shall pass

Härebesch (Koerich), Luxembourg

Tyresta Nemzeti Park, Svédország

Mi a közös a fenti két képben? 

A felső kép mai, és egy olyan erdő van rajta, aminek egy 2014. júliusi vihar a felét letarolta, elképesztő, hogy néz ki, mindenhol villámsújtotta fák. A megmaradt vagy azóta kinőtt fák vígan zöldellnek, a madarak csicseregnek, zajlik az élet.

Az alsó képet másfél éve nyáron készítettem Svédországban, ahol a Tyresta Nemzeti Park egy része teljesen leégett egy 1999-es tűzvész alkalmával. Épphogy kezd újraéledni a növényzet, minden harsogó zöld, a madarak csicseregnek, zajlik az élet. 

De a körülmények nem ugyanazok. Ott van mindkét helyen a sok elhullott fa törzse, ágak, száraz, kiégett páfrányok, más növények, ezen át kell az életnek újra utat törnie. 

Valahogy így képzelem a poszt-covid életet is: emlékezni fogunk, milyen volt előtte, de az új körülményekhez alkalmazkodva fogunk létezni. Kevesebb utazással? Maszkban? Kétszer is meggondolva, mielőtt nagyobb társaságba megyünk? Kevesebb vásárlással? Meglátjuk, de egy biztos: ezt is túl fogjuk élni.

I bruise easily

Meg még az is van, hogy az ötödik hét végén járunk, és én még mindig nekimegyek mindennek a lakásban, és teli vagyok kék vagy zöld foltokkal. Pedig becsszó nem rendezem át a lakást, de a jelek szerint még nem sikerült megtanulnom, hol vannak a székek. 

Adaptáció

Oké, azt hiszem most van az, hogy kezdem megszokni ezt az egészet.

Valahol olvastam ezt, hogy az ember mindenhez hozzászokik előbb vagy utóbb, és lőn.

Az eleje, na az karcos volt én tényleg nem tudtam mi lesz vagy nem lesz itt, elkapott a pánik és vettem egy csomó kaját, aztán elkapott a pánik, hogy nem akarok a lakásban ülni, úristen.

Aztán valahogy jobb lett, apránként. Kiültem a kertbe D vitamint gyűjteni, egy habos kávéval, találtam új, vicces sorozatot, ilyenek. Semmi eget rengető.

A biztonságra törekvésemben meg kellett értenem, hogy az új biztos pont a bizonytalan. Nem tudjuk meddig tart, nem tudjuk ki lesz beteg a családunkban, a barátaink közül. Már nem pörgök ezen minden egyes nap, és az indexet is max napi 2x nézzem.

Valahogy azt hiszem megengedőbb vagyok most magammal, mint a szülő a nagy betegségből gyógyuló gyerekével: jól van kincsem, egyél akkor még egy csokit, jó, aludjál egy nagyot délután, nézz még egy sorozatrészt.

Voltak terveim a duolingoval, meg a némettel, teljesen ugyan nem engedtem el ezt, de igazából nem ez számít.

Az számít hogy túléjük ezt és a józan eszünk is megmaradjon.

Sziasztok, Anais vagyok, a budapesti bázisról.

Gazdagrét meg minden

Tudom, hogy tele van az internet nagyon szép történetekkel arról, hogy az emberek hogy segítik a szomszédaikat, vásárolnak egymásnak, meg üzeneteket dobálnak a ládájukba, stb, de én konkrétan megőrülök az enyémektől.

Az már a nulladik napon kiderült, hogy ez egy igencsak koros épület, a falak vékonyak, de legalább mindenhol parketta van, szőnyeg meg gyanítom sehol, és a fölöttem lakónak vagy valami rejtélyes oknál fogva sokkal nagyobb a lakása, mint az enyém, vagy csak sose talál semmit és mérgesen gyalogol fel-alá.

Párszor dolgoztam itthonról amikor ez még nem mindenki mindennapja volt, és akkor kiderült, hogy van valahol egy néni, aki órákig telefonál (vagy nagyon halk családtaggal beszélget, nem nagyon halkan).

Ehhez jött aztán a bezártság. Nagyon sajnos nem tudom őket hibáztatni (jó, amelyik a medicinlabdáját dobálja minden szombaton fél kilenckor, az találhatna értelmesebb elfoglaltságot), mert igazából élik a bezárt életüket. Konfereciahívnak, basszusgitározni tanulnak, tornáznak (nagyon eltökélt és kitartó az illető, szinten minden nap kétszer edz), énekelnek, nevetgélnek, bútort tologatnak, liftajtót csapkodnak, lépcsőházban köhögnek, mászkálnak. 

Nem, még nem kötöttem szorosabb barátságot senkivel. Egyrészt ez itt akkor is Svájc, ha egyébként semmi sem úgy van, ahogy lenni szokott - a jobb felső erkélyszomszéd három hete lóbálja a csillagszórókat este kilenckor (mi akkor tapsolunk), de még csak két napja integetett le. Legalább fél év, mire megkérdezem, milyen edzésprogramot használ.

Másrészt meg kicsit aggódom, hogy ők már tudják, hogy ki ordibál a fürdőszobában (valamiért ott terjed legjobban a hang, szerintem a csöveken át), hogy "ezt most tényleg muszáj??". 

De másrészt meg zokni

Az ugye egyértelmű volt, hogy a melltartóhasználat azonnal maga alá zuhan, ahogy magunkra zárjuk a karantén ajtaját. Minél rababb az ember, annál szabadabbak a cickók. 

Na de arra nem számítottam, hogy a melltartóhasználat és a zoknifogyasztás fordítottan lesz arányos! Én általában csak futáshoz hordok zoknit, meg esetleg hétvégén ha véletlenül nadrágot veszek fel, de egyébként szoknyás-harisnyás vagyok, és van 3 pár normális fekete zoknim amit Angliában vettem mikor rájöttem hogy egyet se vittem magammal (egy évre költöztem oda), meg néhány színes mókás, amiket ajábdékba kaptam, és még sajnálom őket felvenni. Úgyhogy mostanság a Turkish Airlines megkérdőpromózoknijainak örülök nagyon, mert nem szeretem, ha fázik a lábam. Illetve Ritus tudja, hányszor fáztam meg, amikor mezítláb írtam a gépteremben a szakdolgozatot. Ha nem akarunk számosítani, az egyszerűség kedvéért mondhatjuk, hogy mindig. (Csak egy szakdolgozatot írtam abban a gépteremben, de egynél több mezítlábas éjszaka kellett hozzá. Meg néhány zoknis.)

Illetve a nyolc futópólónak is most lett értelme, mert eddig mindig ugyanazt a kettőt használtam, mert sose hordok fehér pólót, a Roosevelt Islandes az barna és ronda, a többire meg csak nem kerül sor, mert annyit nem futok. Viszont így továbbra is ugyanazt a kettőt használom futni, a többi meg jó itthon. Azt tudtam, hogy a ruhatáram különösebb erőfeszítés nélkül bőven megfelel három különböző éghajlaton, de az még engem is meglepett, hogy karanténra is fel vagyok készülve. 

Egyrészt mentálhigiéné

Erről beszéltem/írtam már máshol is, és ahogy telik a bezárva töltött idő, úgy lesz egyre fontosabb, hogy fogadjuk el, hogy ez az egész koronamizéria szívás. Értem én, hogy próbáljuk meg mindenből a legtöbbet kihozni, és ne csüggedjünk, és én is megpróbálok legalább minden másnap tornázni, de.

Kicsit azt is érzem, hogy mindenhonnan az dől, hogy juhú, úgyse lehet menni sehova, akkor most pont meg lehet írni azt a könyvet, meg lehet tanulni azt a nyelvet, festeni, gitározni, makramézni tanulni, tortakölteményeket sütni. 

És persze akinek ez esik jól, az tegye. (És utána hozza erre a tortakölteményeket.) De úgy különben nemá'. Ne stresszeljük már egymást meg magunkat még azzal is, hogy ki hány operát nem nézett meg a héten. A legtöbben vagy továbbra is dolgozunk, csak máshonnan, máshogy (kényelmetlen székről, egér és nagy képernyő nélkül, pl), esetleg mellé még gyerekre vigyázunk, aki mondjuk mellé még online tanulja a szorzótáblát, ami piszok fárasztó, vagy, ami sokkal ijesztőbb, hirtelen nincs munkánk. Ráadásul minden máshogy van, és nem tudjuk, mikor lesz megint úgy, ahogy megszoktuk, ha egyáltalán. Majd egyszer azt is kifejtem, hogy a krónikus stressz miért fárasztó (és miért veszélyes), most csak annyi, hogy fárasztó, és ha csak a tévét bámulni van kedved, akkor bámuld a tévét. 

Lehet, hogy ez lesz az új átlagos, de most még inkább túlélő-mód, annak meg az a titka, hogy a nem feltétlenül szükséges dolgokra akkor szánunk energiát, ha marad. 

Ja, és sokat aludni ér!